"Jaj, jaj, megvadult a medvém..." dramatikus népszokásaink

Léteznek olyan népszokások, amiket a néprajzi kutatás a népi színjátszás keretein belül vizsgálja, és dramatikus népszokásoknak hívja. A kutatások szerint ezek az antik örökségből, az orientális elemeket is továbbhagyományozó keresztény ünnepi szertartásokból, s az egyes európai népek és népcsoportok kereszténység előtti szokásaiból ötvöződtek össze. 

A naptári ünnepek közül a dramatikus játékok és maszkok tekintetében kétségkívül a legjelentősebb a téli ünnepkör, a karácsonyt megelőző és követő, a farsanggal lezáródó időszak. Dramatikus elemeket nagyon sok népszokás tartalmaz, de nem minden dramatikus elemet tartalmazó népszokást tartanak a kutatók dramatikus népszokásnak. Dömötör Tekla szerint azok tekinthetőek azoknak, amik drámai szövegeket tartalmaznak és párbeszédes formában adják elő nézők előtt. Újváry Zoltán viszont úgy tartja, hogy a dramatikus jelző azt mutatja, hogy ezekben a népszokásokban a drámai, színjátéki elemek nagyobb hangsúlyt kapnak, és a játék, az alakoskodás adja a szokás elsődleges funkcióját. (Az alakoskodó az valamilyen szerepben, többnyire álöltözetben megjelenő személy, amely  már így önmagában is a játék, a dramatikus játék és a színjáték fogalomkörét indukálja.) 
Milyen típusai vannak a dramatikus népszokásoknak?
I. típusa a vallási tárgyú színjátékok. Ilyenek a misztérium játékok, a betlehemezés, a Három király járás és a passió. Hogyan alakultak ki? Eredetileg az egyház hivatalos liturgiájának részei voltak (most erősen gondoljunk a középkorra), a cél az újdonsült keresztények hitének erősítése, elmélyítése volt a játékok által. A 12-13. századra már "fél liturgikus" játékokká váltak, mivel fokozatosan eltávolodottak az egyháztól, mind helyszínét, szereplőit (egyre több civil vett részt benne) és mind nyelvezetét (az egyház nyelvén, latinul tartották kezdetben) tekintve.  A 15-16. századra még inkább világiasodott, és a 17-18. században már falusi környezetben, húsvétkor adták elő. 
A betlehemezés Jézus történetének előadása, főszereplői a pásztorok, és az öreg pásztor, aki süket, félreérti a helyzetet. Ő a humoros figura. A betlehemes csoportok végigjárták a falut és produkciójukért adományt kértek. Két alapvető típusa alakult ki a betlehemezésnek: az egyik, amikor élő szereplőkkel adják elő a másik a bábtáncoltató betlehemezés, amikor bábokkal adták elő. Ennek elterjedése jól körülhatárolható: Dunántúl, Balaton környéke, Esztergom környéke és a Felső-Tisza vidék. 
Három királyok járás/Heródes játék vagy Erdélyben csillagozásnak nevezett játék a 18. századtól vált el a betlehemezéstől. Házról házra járnak, jellemző a szereplők díszes ruházata és Erdélyben az, hogy egy csillagot visznek magukkal. A 20. századra már féldramatikus szokássá redukálódott, és már csak az énekekre koncentrálódott. 
A vallási tárgyú színjátékok másik változata a miraculum történetek, de ennek népi gyakorlata nem maradt fenn. A miraculum történet szentek legendáit meséli el, a bonyodalmat csodás elemmel feloldva.  
II. típusa a köszöntők. Adventkor a kántálás, amikor különböző korcsoportúak házról házra jártak és ők is adomány kaptak. Ismert ez a szokás december 23-án, János napján, amikor a bor megáldására került sor, illetve Balázs napján (február 3-án), amikor ugyancsak beöltözött gyermekek mondtak házról házra köszöntőt és az adományt a tanítónak vagy kántornak adták, aki megvendégelte a gyerekeket. Ezt hívják balázsjárásnak.
III. típusa az alakosokodás, parodisztikus szokások. Ezek a dramatikus szokások is különböző alkalmakhoz köthetőek. Főként farsang, lakodalom, szüret, felvonulások idejéhez. Elsődleges funkciójuk a szórakoztatás. Farsang idején például sok maszkos járás, felvonulás volt jellemző, gondoljunk csak a mohácsi busójárásra!

Más csoportosítási elv szerint vannak falujáró, felvonuló dramatikus népszokások, amiket nagyobb falvakban, mezővárosokban tartottak. A felvonulók különböző zsáneralakokat jelenítettek meg, cigányt, koldust, borbélyt, vándorárust,vőlegényt, menyasszonyt (főként férfiak öltöztek be menyasszonynak is). Állatok közül a legelterjedtebb alakok a medve, a ló, a gólya és a kecske. A Dunántúlon, Mohán ismert volt a tikverőzés, a legények egy része női ruhába öltözött és az útjukba kerülőket jól bekormozták és igyekeztek mindenféle íncsiklandó falatot elcsenni (kolbászt, tojást, szalonnát). Nyugat-Dunántúlon álesküvőt, rönkhúzást tartottak, erre általában akkor került sor, ha farsang idején nem volt lakodalom a faluban. Álbírósági tárgyalást is eljátszottak, aminek az ítélete mindig halálbüntetés volt. 

Halottas játékokat is játszottak, hol élő személlyel, hol szalmabábuval, hol döglött állattal. Ilyen például a farsangtemetés szokása is, ami rendkívül változatos módon volt jelen a magyar nyelvterületen. A halottat gyakran szalma- vagy rongybábu jelképezi, amit végül a hóba temetnek vagy a folyóra viszik, ahol elégetik. Másik csoportja zárt helyen előadott, többszereplős dramatikus játékok voltak. Ezeket többnyire a fonó -, tollfosztó házban játszották vagy disznótoron, lakodalmon. Itt is népszerűek voltak az állat alakoskodók. Ilyen szokás például a medvetáncoltatás, a medvét láncon vezetik és dobszóra táncoltatják. Engedélykérés nélkül berontott a medvének öltözött legény a fonó - vagy tollfosztó házba és ijesztgette, majd végül megtámadta a lányokat. (Fellebbentette szoknyájukat.) Közben a medvetáncoltató ezt kiáltja: "Jaj, jaj, megvadult a medvém...", a támadás, szoknyaemelgetés után kirohan a házból a medve és a gazdája elkéri az adományokat. Kecskemaszkos alakoskodás leginkább Kelet-Magyarországon és az Alföldön volt elterjedt. A kecske alakoskodó négykézlábra ereszkedve, testét szőttessel befedve a gazdával és egy hegedűssel megjelenik a fonóban és ijesztgeti a lányokat. Közben vicces vásári jelenetet játszanak el. Léteztek esküvői, lakodalmas paródiák is a fonóban, tollfosztóban. Ez is leginkább a kelet-magyarországi területen volt elterjedt. Általában a menyasszonyt is egy férfi játszotta el, a papnak öltözött legény tréfás eskető szöveget mondott és az egész szokás hatalmas nagy mulatsággal, tánccal zárult. A fonóházi játékok kedvelt figurái voltak a betyáralakoskodók is, a betyár utolsó mulatását majd elfogását jelenítették meg ezek a dramatikus szokások. 

A halottas játékoknak létezett egy ún. bőgőtemetés szokása is, ekkor egy temetést játszottak el, volt aki papnak, kántornak, halottnak, özvegynek, sírásónak öltözött be és hatalmas nagy nevetés közepette végig játszották a halál, a gyász és az egész temetési szokást.


(halottas játék innen, bőgőtemetés innen.)