kis vizet, és miközben a bráhminok az Om, Om szót ismételgetik, szétosztja a míniumot a rokonok között és ékszereit a papok között. Azok felé, akik a szertartás körül segédkeznek, néhány rizsszemet szór, és háromszor megkerüli a máglyát, amelyen férje holtteste fekszik fehér lepedőbe burkolva. Két bráhmin kíséri őt ismételgetve a szent írások szövegeit, s felidézve neki azt a kimondhatatlan gyönyört, ami a túlvilágon várja. Sőt, véleményük szerint, az özvegy egész családja részesül abban a boldogságban, ami tettének következtében hárul rájuk. Ami a bráhminokat (papokat) illeti, úgy tartják, hogy azoknak, akik az özvegyet vezetik a máglyához, minden lépésükért sokévi boldogság lesz az osztályrészük. (…) Miután háromszor körbejárta a máglyát, az özvegy bátran felhág rá, s helyet foglalva halott férje mellett háromszor ezt kiáltja: szatja. Ezt követően lángra lobban a farakás, (…) mindenfajta gyúlékony anyag van szétszórva, hogy lerövidítse a nő szenvedésének idejét. Majd két bambuszrúddal rögzítik a nő testét, hogy ne tudjon mozogni; a lángok azonnal fölcsapnak, s néhány perc múlva elemésztik őt. Általában erre a rettenetes aktusra néhány órával a férj halála után kerül sor, de ha a férj egy távoli országban hal meg, több hónap is eltelhet, sokkal nagyobb megpróbáltatást jelent az özvegy számára, (…) Amíg elérkezik az idő, az özvegy állandóan magán hord valamit a férje ruhatárából, (…) Meg kell azonban jegyezni, hogy India más-más táján sajátos, csak arra a vidékre jellemző szokásokat is magukénak vallanak az emberek. (…) A szent szövegek szerint az önkéntes halálnak ez a módja tilos a szoptatós anyáknak, vagy terheseknek, illetve feltételezhetően azok. (…) Aki nem vállalja, szolgaként élhet saját házában, vagy a legalantasabb tevékenységeket végezhetik, például prostituáltként élet. Az ilyen özvegy számkivetetté válik, minden valamirevaló társaság és a saját családja is kiközösíti. Va azonban egy út, amely által elkerülhetik az efféle méltatlanságot, ez pedig az, ha kivonulnak a pusztaságba, s az aghórik (kolduló szerzetesnők) életét élik”.
„(…) ez még kegyetlenebb (…). Az özvegy (…) virágzóan fiatal volt, mindazonáltal teljes bátorsággal és határozottsággal jelent meg. (…) a félelem legkisebb jele nélkül beleugrott a tűzbe, s miközben körülvették a lángok, háromszor a „szatja” szót kiáltotta. Rokonai és barátai ekkor különböző gyúlékony anyagokat dobáltak rá, s öt vagy hat perc elteltével teste hamuvá vált, néhány megmaradt csontját végül összegyűjtötték és elhamvasztották.”
Az égetésen kívül létezik más módja is a szatinak, az élve eltemettetés vallásos rituáléja:
„Mikor egy jugi (kelmekereskedők és takácsok, ők temetik a halottakat) özvegy kifejezi szándékát, hogy eltemettesse magát elhunyt férjével, a családja megássa a sírt, hat vagy nyolc láb mélyen, amibe aztán leengedik a férj holttestét. Kezeit egymásba rakva ülő helyzetbe emelik. Ezt követően az özvegy megközelíti a sírt, a szertartásos körmenetben kísérők segítik, (…). Mielőtt azonban a nyilvánosság elé áll, megfürdik, (...). Attól kezdve, hogy a halotti áldozatot választja, olyan akár egy természetfölötti lény. A sír szélén meghallgatja az őt kísérő bráhminok vallásos buzdítását, nekik adja ékszereit, és miután fejére helyezte a cseréplábast, azaz a rizzsel, banánnal, bétellel és vízzel teli fazekat, kézfogással búcsúzik el segítőitől. Majd leereszkedik a sírba egy bambuszlétrán, amit, alighogy leért, felhúznak a gödörből. A nő ülő helyzetben elhelyezkedik a férje mellett, s abban a pillanatban valamennyi hangszer, ami csak a ceremónia alkalmából használatos, megszólal, s a rokonok nagy mennyiségű földet szórnak az özvegyre, míg végül egészen betemetik, és az megfullad…”
(Képek innen.)
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése