Az özvegyégetés szokása Indiában I. A vallási elvek

Ebben a rovatban egy olyan rítust fogok gorcsó alá venni, ami sok ember számára megrökönyödést vált ki. Ez nem más, mint az özvegyégetés szokása Indiában. Európai kultúrkörben szocializálódott embernek nehéz megérteni más kultúrák szokásait, főként, ha ilyen brutalitásról van szó. Annak járok utána, hogy az angolos átírással nevezett sati (özvegyégetés) miként alakult ki, milyen vallási elvek vagy esetleg családi -, anyagi érdekek húzódtak meg mögötte. A célom nem értékítéletet mondani, hanem az, hogy megértsük mi vezettet el ahhoz, hogy egy ilyen rítus kialakult. 

A téma hosszúsága miatt több részben fogom tárgyalni, a mostani a teljesség igénye nélkül a vallási elvek bemutatásáról szól.

Az özvegyégetés szokását különböző elnevezésekkel illették, de a szokás lényegén ez nem változtat, ha egy asszony férje meghalt, erkölcsi kötelessége volt urát a halálba követni.  E szokás elnevezései szanszkrittül sáhmaran vagy sáhgama, ami együtt halni, együtt távozni jelentéssel bír. Azonban a nyugati világban az angolosan átírt sati elnevezés terjedt el, bár az özvegyégetés indiai szokása jóval a brit gyarmatosítók tudósításai előtt ismert volt már Európában. A szatí elnevezés valójában nyelvi pontatlanság, ami a  hajdani brit gyarmatosítók az őslakosok kultúrájával szembeni félreértésén, tudatlanságán alapul, mivel a szatí jelentése nem az özvegyégetést jelenti szanszkrittül, hanem az eszményi nőideált: „(...) az igazi nő, aki annyira egybeforr urával, hogy nem tudja túlélni, s követi férjét a halálba is, mert nélküle értelmetlennek tudja az életét.”

A hindu nőideál szerint a hűséges feleségnek négy típusa van: „1. Aki testi tekintetben hű az urához, de képzeletét nem tudja féken tartani. 2. Az olyan nő, akit vágyai ugyan más férfiak felé vonnak, de erkölcsi erejével leküzdi vágyait, és meggyőződéssel ragaszkodik férjéhez.  3. Az a nő, aki egyedül urában látja az igazi férfit, a többiek közt az éltesebbeket mintegy atyjának, idősebb rokonának, az egykorúakat vagy ifjabbakat fivérének tekinti. 4. Az olyan asszony, aki egyedül urában lát férfit, a többit pedig úgy tekinti, mintha nem nélküliek vagy nők volnának. Minden érzését urának adja, nincs saját akarata, mert még a gondolatait is alárendeli párjának”

Az ókorban Sztrabón, görög történész és geográfus, a középkorban pedig Ibn Battúta, tudós arab számolt be az özvegyégetés szokásáról. Az önkéntesség elve már ezekben a korai forrásokban említésre kerül. A sáhmaran vagy sághaman szanszkrit kifejezés részben erre az önkéntességre utal. Ugyanakkor ez az önkéntesség a legtöbb esetben eléggé korlátozott volt, mivel az özvegy kezét, lábát még a máglya meggyújtása előtt gyakran megkötözték. Így, ha az áldozat meg is gondolta volna magát, már nem tudott mit tenni. És az esetek többségében az özvegy nem azért halt férje után, mert vallási, érzelmi, vagyis belső késztetése volt rá, hanem azért, mert a közösség vagy a család rákényszerítette.

Az özvegyégetés, vagyis ennek a rendkívüli szenvedést okozó, és ezáltal hatalmas önfegyelmet és eltökéltséget igénylő öngyilkossági formának a vallási magyarázatára több kísérlet is volt a hinduizmuson belül. Vallási érvekkel, szövegidézetekkel akarták igazolni, illetve megcáfolni e rítus létjogosultságát. Az özvegyégetést ellenzők táborának egyik vezetője Bánabhatta (Kr.u. 7. sz.) indiai tudós és költő volt, aki öngyilkos és értelmetlen cselekedeteknek minősítette. A szokás másik ellenzője Medhátithi (Kr.u.9. sz.) híres bölcselő volt. Véleménye szerint, ha az özvegyáldozat nem más, mint öngyilkosság, akkor a Védák egyértelműen tiltják. Az özvegyégetéssel egyetértők közül Vidzsnyánesvara (Kr.u.11.sz.), majd Mádhavácsárja (Kr.u. 14.sz.) arra törekedtek, hogy vallási tanításokkal, szövegidézetekkel is igazolják az „együtthalás” erényes eszményét.„ Egy nő legszentebb kötelessége, hogy férje után feláldozza magát.”Szerintük nem úgy fogható fel, mint öngyilkosság, hanem inkább áhítatos tettnek, ami képes megtisztítani a házaspárt bűneitől és biztosítja számukra az újraegyesülést a halál utáni életben. Sőt, úgy vélték az önmagát feláldozó özvegy nemcsak saját bűneit törli el, hanem férjét is képes megmenteni az alacsonyabb létformától. „Örökké övé az ég csarnoka, / Ha urát karján röpteti oda.”

A hindu túlvilág-elképzelés teljesen más, mint a nyugati vallásé, a halál kevésbé ölt végzetes jelleget. A lélekvándorlás tana által nem egyszeri, végleges esemény. Vagyis a halál nem az élet vége, hanem legértékesebb pillanata, ekkor dől el a lélek sorsa. Új testet ölt vagy az örökkévalóság vár rá. Ezért tud az özvegyégetés ideológiája látszólag zökkenőmentesen beépülni a vallásba. A hinduizmus viszonya a halálhoz alapvetően nem ellenséges, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy helyeselné az öngyilkosságot. A nagy indiai eposzok keletkezésekor, vagyis az ún. epikus korban (Kr.e.500-100 között) már jelen van  egy sajátos családeszmény, a pátivratja-ideál a hindu kultúrában. Lényege az, hogy a feleség mindenben teljes odaadással szolgálja a férjét, de ez a szolgálat elvileg nem azt jelenti, hogy a feleség a férje rabszolgája, hanem a házastársi hűséget jelenti, ami pedig  a családi harmónia megteremtésének alapja. (Ez a hozzáállás ma is él, a magyarországi Krisna-tudatúak is ilyen szolgai, alázatos módon próbálnak viszonyulni egymáshoz.)  Illetve létezik manapság egy úgy nevezett szimbolikus szati szokás is az egyes hindu közösségekben. Ez azt jelenti, hogy az özvegy feleség halott férje mellé fekszik, hogy jelképesen eljátszon egy ceremóniát, ami a házasságkötés és a halotti szertartás elemeiből tevődik össze. Mindezt anélkül, hogy az életét feláldozná. Azonban ennek a családeszménynek is létrejött egy szélsőséges változata, mivel egyes közösségekben nem csak szó szerint vették az ehhez kapcsolódó vallási elveket, hanem olyan özvegyekre is rákényszerítették, akiknek nem állt módjukban elégettetni és feláldozni magukat férjük holttestével. A szélsőséges elveket vallók nézetei szerint: „1. A nő érzékisége folytán bűnös természettel rendelkezik, s alárendeltje a férfinak. 2. A feleség úgy tekintsen férjére, mint az élő istenre. 3. A dolgok természetes rendje az, hogy a férfi irányít, és a nő ellenvetés nélkül követi őt.” 

   

Folytatás itt.

(Első kép innen, Siva innen.)
Akit érdekel a téma, ezt a könyvet szerezze meg!